Az 1700-as években az arisztokrácia kiváltsága és lehetősége volt, hogy a családtagjait portrék segítségével örökíthette meg. Ez a privilégium azonban fokozatosan demoralizálódott, így az 1789-es francia forradalom idején sem számított rendkívüli eseménynek. A rengeteg megrendelést a portrékészítők sem tudták teljesíteni, így szükségessé vált az arcképkészítés új formáinak kialakítása. A portrékészítésben az ember szerepét fokozatosan átvette a gép.

A fényképezés nem más, mint a külvilág mechanikus leképezése az ember közvetlen beavatkozása nélkül. A maradandó leképezéshez két alapvető feltétel szükséges: egy olyan optikai rendszer, mely a leképezést végrehajtja, illetve egy olyan fényérzékeny felület, mely az optikán keresztül érkező képet rögzíti és tartósan megőrzi. A különböző kutatások a XIX. sz. elején teremtették meg a mechanikus leképezés feltételeit.
Azt, hogy bizonyos vegyületek a fényre érzékenyen reagálnak először 1727-ben Johann Heinrich Schulze bizonyította. Kísérletében egy kalcium-ezüstnitrát oldat változtatta színét a napfény hatására. 1777-ben Carl Wilhelm Scheele a klórezüst fényérzékenységét vizsgálta és kísérleteiből azt a következtetést vonta le, hogy az ezüstsók feketedését a fény és nem a hő hatása okozza. Scheele másik kísérletében azt bizonyította, hogy a színváltozás a napszínkép ibolyaszínű sugarainak hatására következik be a leggyorsabban. Az 1800-as évek elején Thomas Wedgwood sikeresen reprodukált egy képet sötétkamrában, ezüstnitrát segítségével, de azt nem tudta rögzíteni, mivel a kép a fény hatására eltűnt.

1822-ben Joseph Nicéphone Niépce kidolgozott egy új eljárást, melyet héliográfiának nevezett el. Egy aszfaltfajtát, az ún. judeai aszfaltot levendulaolajban oldott fel és vékony rétegben cinklemezre vitte. Lenolajjal áttetszővé tett rézmetszetet helyezett az aszfaltozott felületre és több órán át erős napfényre tette. Azon a helyen, ahol a fény sugarai áthatoltak, az aszfalt megkeményedett, míg a többi helyen képlékeny maradt. Az elkészült lemezről a lágyan maradt részeket levendulaolajjal öblítette le. Így a folyamat végén megmaradt a metszet rögzített másolata. Hosszas kísérletsorozat után, 1827-ben sikerült Niépce-nek egy a sötétkamrában elhelyezett, judeai aszfalttal bevont ónlemezre vetődő képet rögzítenie. Az eljárás során a kevésbé fényérzékeny anyag hosszú megvilágítást igényelt, mely meggátolta a héliográfia elterjedését.

Az első, széles körben elterjedt fényképészeti eljárást Louis-Jacques-Mandé Daguerre dolgozta ki. Niépce és Daguerre 1829-ben szerződést kötöttek, hogy ismereteiket megosztják egymással és közös vállalkozásban terjesztik Niépce találmányát. A kísérletek csak Niépce halála után, 1835-ben hozzák meg a várt eredményt. Az első kísérletek során az ezüstlemezt jódgőzzel tették fényérzékennyé, azonban ez a lemez nem őrizte meg a képet hosszú ideig. Egy véletlen okozta a felfedezést: a higanygőz előcsalja a látens képet, és azt a nátriumtioszulfát rögzíteni is tudja. Az eljárással az első sikeres dagerrotípiát 1837-ben készítette el. Találmánya több mint 10 évig nem talált vetélytársra, bár sok tudós próbálta az előnytelen tulajdonságait megszüntetni. A lemez hosszú megvilágítási időt igényelt, ami megnehezítette a portrékészítést, mivel a modellnek több percig kellett mozdulatlanul állnia, továbbá könnyen karcolódott. A mechanikai hatások ellen aranyklorid réteget vittek a lemezre, a megvilágítási idő csökkentésére pedig brómgőz és jódgőz illetve klórgőz és jódgőz keverékét használtak. Petzval József 1840-ben szerkesztett lencserendszerének elterjedésével tovább rövidült a megvilágítási idő.
Bár a fényképezés történetében az első, tömegméretben elterjedt eljárásnak számított, húsz évvel felfedezése után tökéletesen háttérbe szorította Daguerre kortársának, az angol William Henry Fox Talbotnak felfedezése. 1834-ben kezdett kísérleteket végezni ezüstnitráttal. 1835 nyarán új eljárást dolgozott ki: előbb só- majd ezüstnitrát oldatba áztatta a papírt és még nedves állapotban használta fel. Az elkészült képeket erősen sós oldat segítségével sikerült időtállóvá tenni. Talbot felfedezte, hogy a fixált kép - ha a papír áttetsző - alkalmas arra, hogy további másolat készüljön róla, mintha az eredeti tárgyról készülne újabb fotó, azzal a különbséggel, hogy a másolat fény- és árnyékviszonyai az elsőének éppen fordítottjai lesznek. Ezzel felfedezte a ma is használatos negatív-pozitív eljárást anélkül, hogy a felfedezés jelentőségével tisztában lett volna. Időközben John Frederick William Herschler kimutatta, hogy a nátriumtioszulfát kiváló szer a fényképek rögzítésére. Erről levélben tájékoztatta Talbotot. Rengeteg kísérletezés után 1840 szeptemberében sikerült felfedeznie, hogy előhívással sikerül előcsalogatni a képet és a papír megfelelő kezelésével az expozíciós időt jelentősen csökkenteni lehet. Az új eljárás során a negatívot kimosás és szárítás után viasszal fényezték, hogy kellően áttetsző legyen a máso-láshoz, majd erős fényhatásnak kitéve ezüstkloriddal kezelt papírra másolták. Az eljárást kálotípiának nevezte el bár mindenütt talbotípiaként vált ismertté. 1841-ben szabada-lomként is bejegyezte, mely nagymértékben gátolta az eljárás elterjedését. A kálotípia sosem tudta felvenni a versenyt a dagerrotípiával az arcfényképezésben, mivel a papírnegatív erezete a másolás után meglátszott a pozitív kópián is. A kálotípia főként az amatőrfényképészek körében terjedt el, mivel viszonylag egyszerű műveletekből álló, nem túl költséges eljárás volt.

1847 januárjában Louis-Desiré Blanquard-Evrard nem a felületen érzékenyítette a papírt, hanem előbb káliumjodid, majd ezüstnitrát fürdőben a fényérzékeny anyaggal átitatta. Az így készült papír, nemcsak a tónusokat ábrázolta tökéletesebben, de igen részletgazdag ábrázolást tett lehetővé. Az érzékenyített papírt hónapokkal később is fel lehetett használni. Alkalmazás előtt ezüstnitrát fürdőben nedvesítették, majd két vékony üveglemez közé téve helyezték a fényképezőgépbe. 1851-ben Gustave Le Gray viaszpapír negatív módszere a papírkép készítést szinte tökéletes eljárássá avatja. Az eljárás során a negatívot még érzékenyítés előtt viasszal kezelték. A viasz behatolt a papír pórusaiba és áttetszőbbé tette, mint a viasszal nem kezelt papírt.

1847 októberében Abel Niépce de Saint-Victor dolgozta ki az üveglemezes albumin eljárást. Mivel a papír nem volt tökéletesen alkalmas arra, hogy a fényérzékeny anyagot hordozza, így más hordozó után kellett nézni. Ekkor az üveglemezre esett a választás. Mivel az üveg nem szívta magába a fényérzékeny anyagot, így meg kellett oldani, hogy a sima felületen tartósan rögzíteni lehessen azt.

1851 márciusában ismertette a nagy-világgal Frederick Scott Archer a kollodium üvegnegatívot. Az eljárás az albumin üveg-lemez készítésnél jóval egyszerűbb volt. A részletekben gazdag, a finom árnyalatokat is visszaadó kollodiumos üveglemez érzéke-nyebb volt mint a dagerrotípia vagy a kálotípia. Egy kis méretű arckép elkészíté-séhez 5-20 másodpercnyi megvilágítás szükségeltetett. Ennek köszönhetően a portrékészítés terén azonnali sikert könyvelhetett el. A negatívról több pozitív képet lehetett készíteni, de ha csak egyetlen képre volt szükség, akkor pozitív képpé fordították át, mely ambrotípia, vagy kollodium üvegpozitív néven vált ismertté. Az exponált negatív (nedves) lemezt előhívták, rögzítették, majd halványították. Az így kapott lemez emulziótól mentes hátoldalát sötétre lakkozták, vagy fekete papírt, bársonyt tettek mögéje. A kép lényegében negatív maradt, de a sötét háttérnek köszönhetően pozitív kép hatását keltette. A kollodium (nedves) üveglemeznek legnagyobb problémája az volt, hogy még nedves állapotban kellett rá exponálni. Ennek hatására a fotós valóságos mozgó műteremmel utazhatott csak külső felvételre.

Az 1850-es évek közepétől kezdődően a fotográfusok megpróbálták késleltetni a kollodiumos lemez kiszáradását. 1864-ben W. B. Bolton és B. J. Sayce felfedezi, hogy a kollodiummal és ezüstbromiddal érzékenyített lemez hosszú időn át megőrzi fényérzékenységét. Az új szárazlemezek forradalmasították a lemezkészítést. 1867-től a Liverpool mellett alapított Dry Plate and Photographic Company üzeméből ezerszámra kerültek ki az előre csomagolt szárazlemezek.
A szárazlemezek előállítása során felszabaduló étergőz ártalmas az egészségre. Ebből kiindulva Richard Leach Maddox, angol orvos és amatőrfényképész azon töpren-gett, hogy mivel lehetne helyette-síteni a kollodiumot. Többek között a zselatin felhasználásának gondo-lata is megfordult a fejében. Kadmiumbromidot meleg zselatin-oldatban ezüstnitráttal vegyített. A kialakult brómezüstzselatin emulziót üveglemezre vitte fel és hagyta megszáradni. Bár az eljárás még nem volt tökéletes, de más kutatóknak a megfelelő irányt mutatta.

1873-ban Richard Kennett olyan zselatinemulziót szabadalmaztatott, melyet minden fényképező maga oldott fel vízben, majd üveglemezre vitte, és hagyta megszáradni. Kennett nem tudta, hogy a lemez fokozott érzékenységét pont ennek a lassú szárítási folyamatnak köszönhette. Az emulziót pellikulának nevezte el. Elterjedését éppen legnagyobb erénye a fokozott fényérzékenysége gátolta. A korabeli fotósok ugyanis folyamatosan túlexponálták az érzékeny filmet.

1878-ban Charles Bennett a lemezek érzékenységének változását vizsgálva jött rá, hogy az emulzió érlelésével jócskán növelhető annak fényérzékenysége. Kutatásai során kidolgozta a zselatin szárazlemez előállításának új módját, a hőkezelési-érlelési eljárást. A kiváló tulajdonságokkal rendelkező szárazlemez fokozatosan kiszorította a kollodiumos nedves lemezeket.

A tömegesen gyártott, érzékeny lemezek érzékenységének mérésére (szenziometria) irányultak Vero Driffield és Ferdinand Hunter kutatásai. Az első pontos megvilágításmérő, Hurter és Driffield aktinográfja 1888-ban jelent meg.
A fényképezőgépeket az új lemezeknek megfelelően kellett átalakítani. Mivel a megvilágítási idő már egy másodperc alá csökkent, a fényképezőgépekbe kioldórugóval vagy gumizsinórral működő kezdetleges zárakat szereltek.

A 80-as évekig, amikor az érzékeny brómezüst zselatin lemezek már általánosan elterjedté váltak, a nagyítás igen kényes műveletnek számított. A fényképezés emiatt nem válhatott valóban népszerűvé.
Az igazi áttörést George Eastman újításai hozzák. 1877-ben kezd a fényképezéssel foglalkozni. Gépet szerkeszt, mely a fényérzékeny réteget gyorsabb ütemben képes a lemezre vinni, mint az elődei. 1881-ben megalapítja saját vállalatát az Eastman Szárazlemez Vállalatot. Kutatásai során a fényképészek feladatát akarta egyszerűsíteni. Elsőként a sok bosszúságot okozó üveglemez helyett kellett más hordozót keresni. 1885-ben Eastman egy, minden forgalomban levő síkfilmmel működő géphez felhasználható tárat szerkesztett. A tárban emulzióval borított, huszonnégy felvételre elegendő papírtekercs-negatívot helyezett el. A felorsózott negatívot kulccsal lehetett továbbítani. A tár jól és megbízhatóan működött. Előhívás és fixálás után a negatívot paraffin olajjal kezelték. Röviddel később Eastman áttért a lehántolt film készítésére és amerikai film néven vezette be a piacra. A film kidolgozása után zselatinréteggel erősítették meg a fényérzékeny réteget, majd az egészet lehúzták a papírról. A másolást erről a zselatinnegatívról végezték.

1888-ban Eastman új fényképezőgéppel jelent meg a piacon. A korabeli kamerákhoz viszonyítva kicsiny, rögzítve beállított lencséjű, egyetlen zársebességgel működő gépben 100 darab, 65mm átmérőjű, kör alakú felvétel elkészítésére alkalmas tekercselt papírnegatív volt. A zárat huzallal lehetett felhúzni, és gombnyomással kioldani. A gépet Eastman KODAK névre keresztelte. Az új géppel a fényképezés folyamata annyira leegyszerűsödött, hogy bárki képes volt jó minőségű felvételeket készíteni vele. Eastman gyára a fényképezés minden lépését magára vállalta kivéve az exponálást. A gépet az exponált filmtekerccsel együtt kellett beküldeni, majd 10 nap múlva a gyár visszaküldte az előhívott filmet és a kamerát a beletöltött új filmmel együtt.

A gép sikeressége ellenére Eastman nem adta fel kutatási tevékenységét. Olyan hordozóanyagot keresett, mely könnyű mint a papír és átlátszó mint az üveg. Ennek a célnak egyedül az Alexander Parkes által felfedezett celluloid felelt meg. Ez az anyag, különféle adalékokkal vegyítve, elegendően rugalmas és átlátszó volt, megfelelő ahhoz, hogy feltekercselt formában hozzák forgalomba. A tekercsfilmet az Eastman vállalat 1889-ben szabadalmaztatja.
Az első KODAK készüléket hamarosan követi a második, majd a harmadik. 1890-ben öt új típus jelenik meg a piacon.

A KODAK gépek ára 25 dollár körül mozgott. Ezt az árat nem tudta megfizetni a több ezer újdonsült fényképezés rajongó. 1894-ben Eastman megvásárolja egyik konkurense, Samuel N. Turner új rendszerű fényképezőgépét. Az első KODAK gép, mely Turner elképzelése alapján készült, 1895-ben jelent meg a piacon. A doboz alakú kamerához 12 db 3,75x5 cm-es kép elkészítéséhez elegendő tekercsfilmet használtak. A nagy sorozatban gyártott gép csupán 5 dollárba került, és nagy sikert aratott. A nagyobb méretű negatív használatára Eastman egy olyan gépet fejlesztett ki, melyet használat előtt kihúztak, felvétel után pedig összecsuktak. Ezek a gépek fokozatosan kiszorították az olcsóbb box (doboz) gépeket.
Eastman még mindig nem adta fel az álmát, miszerint egy olyan fényképezőgépet készít, melynek kezelése gyermekjáték. Terveit 1900-ban sikerült valóra váltania Frank A. Brownwellnek, aki mindössze egy dollárba kerülő fényképezőgépet tervezett. A tükörkeresős Brownie sok tízezer ember számára tette lehetővé, hogy megismerje a fényképezés örömeit.

Az idő múlásával a tudósok sem tétlenkedtek, a filmeket tartósabbá tették, javították az emulziók érzékenységét, finomságát. Egy izgató probléma azonban hosszú időn keresztül foglalkoztatta a tudósokat: hogyan lehetne a gép elé táruló látványt színeiben rögzíteni, bemutatni a valóságot.

A színek fényérzékeny rétegen történő rögzítésének gondolata kezdettől foglalkoztatta a fotográfia művelőit. 1827-ben Niépce és Daguerre közösen próbált megoldást találni a problémára, azonban jelentős sikert nem tudtak elkönyvelni. 1848-ban Alexandre Edmond Becquerel sikeresen rögzített két színt ezüstlemezre. Azonban napfény hatására a kép eltűnt. Hasonló eredménnyel zárultak Niépce de Saint-Victor kutatásai és fényképei 1866-ban. Elfogadható, ám még tökéletesítésre váró eredményt 1867-ben, egymás tudta nélkül, mégis azonos időben, két francia kísérletezőnek, Charles Crosnak és Louis Ducos du Hauronnak sikerült elérnie. 1873 és 1883 között Hermann Wilhelm Vogel az ortokromatikus filmekkel végzett kutatásokat. Ezek színérzékenysége a kék, zöld, sárga és narancssárga színekre terjedt, csupán a vörösre nem. A vörösre is érzékeny emulzió kidolgozását, 1903-ban Adolf Miethe és Arthur Traube oldotta meg. Az általuk előállított pánkromatilus emulzió már a látható színkép összes színére érzékeny volt. Az első, kidolgozott, gyakorlatban is alkalmazható autokrom eljárás a Lumiére fivérek nevéhez kapcsolódik. Louis és Auguste olyan eljárás után kutatott, mellyel a színes fényképezés éppoly egyszerű, mint a fekete-fehér. A színes fényképek előállításának módját 1904-ben ismertették a Francia Tudományos Akadémián. Az autokrom eljárás során egyenlő nagyságú keményítőszemcséket sárgára, pirosra, kékre festettek, majd keveréküket a lemez felületére vitték. A keveréket pánkromatikus brómezüst réteggel borították be, majd az üveg felől megvilágították. A fény a felvitt szemcseszűrőn át jutott a fényérzékeny rétegre, ahol színkivonatokat képeztek egymás mellett. Előhívás után a lemezt újra megvilágították. Ekkor a kép átfordult. Ezután újból előhívták, majd fixálták. E végeredmény: egyetlen példányban készült színes diapozitív volt. A lemezeket 1907-től kezdték gyártani. A színes fényképezés a korai sikerek ellenére csak a 30-as években vált népszerűvé az amatőrök körében. Az autokrom lemezek uralmát az 1941-ben megjelenő Kodacolor film törte meg. 1947-ben a fényképezők végre egy olyan alapanyaghoz juthattak, az Ektacolor megjelenésével, melyet maguk hívhattak és másolhattak.
A fényképezőgépek fejlődésében újabb jelentős mérföldkő az elektronika megjelenése volt. Integrált áramkörök vették át azt a feladatot, melyet a fogaskerekek, rugók végeztek. Az új üvegtípusok megjelenése javította az objektívek és ezzel együtt a felvételek minőségét. A Polaroid gépek megjelenésével a felvételek pár perccel a készítés után már rendelkezésre állnak.

Napjaink jelentős újítása a digitális technika megjelenése a fényképezésben. Ezek a film nélküli gépek digitálisan tárolják az optikán keresztül beáramló képet. A technika rohamos fejlődésével, hamarosan jobb minőségű felvételek készíthetők majd, mint a jelenleg még hagyományosnak mondható, filmmel működő gépekkel.

Vissza a kezdőoldalra!